Szeifert Natália:
Nem tudok elbújni – Az altató szerekről (alkalmi regényrészlet-átirat)

Zelma ugyanabban a lakásban lakik, ahol felnőtt, bakelitlemez-kollekció és plafonig érő polcok között – rajtuk egy teljes antik könyvtár, az apja gyűjteménye –, ugyanannál az íróasztalnál ül és ugyanabba az ágyba fekszik le esténként, amibe kamaszkora óta mindig. Az ágyba, ahol annyiszor álmodta, hogy meztelen fenékkel megy iskolába vagy sétál az utcán, közben folyamatosan hall egy halkan muzsikáló nagyzenekart, és végig egyetlen, rémesen hamis dallam kísérti, ami addig erősödik, hogy felébred rá. Zelma rég felőtt, már nem álmodik ilyesmit, mert egyáltalán nem álmodik. Tíz éve nem tud aludni.

Pedig ugyanúgy áll a zongora is a nappaliban, mintha az anyja épp az előbb csukta volna le a klaviatúra fedelét. Ha ránéz, most is érzi anya kezének tompa nyomását a lapockái között Chopin E-moll keringőjének egy szakasznál, amit sosem tudott hibátlanul eljátszani.

Végeérhetetlen délutánok a kerek széken, anya fel-alá járkált, nyitott tenyerén ütötte az ütemet egy vonalzóval, biztosabban tartotta, mint az undok metronóm. Amikor a tanítványok jöttek, Zelmának a szobájába kellett mennie. Olyankor ott ült a padlón, hátát a fehérre mázolt ajtólapnak vetve, és hallgatta a klimpírozást. A hétfőt meg a szerdát szerette, akkor jött a Kertes Miki, és ő aztán tudott játszani. Kezitcsókolom, mondta, mielőtt belépett a nappaliba, mosolygott, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna egy kicsit, valami régimódi elnézéssel, amitől idősebbnek látszott. Zelma tizenkét éves volt, amikor először a a bugyijába nyúlt, miközben a Miki egy ajtónyira tőle Grieg A-moll versenyét játszotta, de egyáltalán nem olyan flegmán vagy giccsesen, ahogy az ember egy tizenhétévestől számítana rá. Hanem élvezettel. Onnantól minden hétfőn és szerdán ezt a negyvenöt percet várta. Az első függőség, hála a rendszerességnek.

Mikiék azóta elköltöztek a környékről, anya és apa halott. Zelma néha felteszi az anyja kedvenc lemezeit – keringők a halott nő házában, gondolja olyankor. Az apja könyvtárának sosem ér a végére, pedig éjjelente sokat olvas.

És egyre kevesebbet alszik. Kezdetben gyógyteákkal, háziorvostól kikönyörgött nyugtatókkal, fűvel és internetes pornóval kezelte az inszomniáját. Aztán, mindezeket elunva társkereső oldalakon kezdett nézelődni. Hamar rájött, hogy legkevésbé társkeresésre alkalmasak. Gyorsan és szinte névtelenül akadt éjszakai partnerekre. Ájulásos elalvásokhoz az orgazmus nevű drog bizonyult legmegfelelőbbnek. Még akkor is, ha a hatás nem tartott sokáig. Egyre több élvezet hozott egyre kevesebb alvással töltött órát. A világ lassan cseppfolyós lett, mint a szánalom és Zelma egyszer csak úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna a dugót, életének minden mozzanata egyetlen cél felé örvénylik: megtalálni a napi betevőt.

Komikusnak érezte, hogy annyi év álmatlanság után éppen emiatt kellett végül szakemberhez fordulnia.

Nem tudok erről beszélgetni – mondta az orvosnak mindjárt az első alkalommal, úgyhogy ötven percen át hallgattak. A második ülésen elfogadta a javaslatot, hogy készítsen feljegyzéseket. Írni kezdte az üzeneteit, megszerette a dolgot, folyamatosan jegyzetelt a doktornak, akár egy ismeretlen levelezőtársnak, akkor is, amikor már nem ment el a rendelőbe. Hogy el is juttatta-e hozzá a leveleket, nem tudni.

 „Nyitott szemmel fekszem az ágyon a fekete szobában. Mintha a teljes megsemmisülés szemébe nézne az ember. A karjaimat a mennyezet felé nyújtom, spagettivékonnyá válnak, a kézfejeim mint vasgolyók imbolyognak, majdnem elérem a plafont, pedig végtelenül messze van. Aztán vállból elengedem az egészet, vagy fél órán keresztül zuhannak, végül súlyosan becsapódnak mellém. Becsukom a szemem, így fekszem egy vagy két órát. Ilyenkor talán alszom vagy azt képzelem, hogy alszom vagy azt álmodom. Vak, menthetetlen percek, negyedórák peregnek el, mire megérkezik a két fekete kutya. Nem csinálnak semmit, ülnek az ágyam mellett. Azt hiszem, azt akarják, hogy kövessem őket valahová, de nem tudok felkelni. Vagy nem akarok. Csak ebből az álomból, amiben megjelennek, ebből tudom biztosan, hogy aludtam. Aztán felriadok, kipattan a szemhéjam, mint apám zsebórájának a fedele, ha megnyomtunk az oldalán egy kis gombot. Remegek, mintha fáznék, az egész koponyám lázasan lüktet. Ránézek az órára, hogy tudjam, hány percig voltam boldog. Mit gondol, miért olyan nehéz elaludni? Miféle rettegés ez? És mondja, azt honnan tudhatja az ember egészen biztosan, hogy ébren van?”

A terápia részben hatásosnak bizonyult, Zelma már hónapok óta kordában tarotta a kényszert, legalábbis nem feküdt le idegenekkel. Gyógyszerrel aludni is tudott egy keveset. Egy este mégiscsak találkozott valakivel:

„A metrón ültem, becsuktam a szemem, hogy ne lássam a képemet a fekete üvegen, és amikor újra kinyitottam, a saját torz arcom mellett ott volt egy másik, egy gyönyörűszép. A hirtelen megmaró vágy miatti szégyenen túl letaglózott, amit rajta láttam: ragyogó kialvatlanság! Megéreztem a teste finom szagát. Egymásnak préseltük a combjainkat, két megállón keresztül így maradtunk. Aztán megfogta a kezem és hazáig nem is engedte el. Holland. Ez a beceneve. Kilencéves volt, amikor az apja lelépett Hollandiába, a név meg valahogy rajta ragadt, már az anyja is így szólítja. És képzelje, vegyész! Egy igazi tudós! Együtt fogjuk megfejteni az álmatlanság kémiáját.”

Neki is kezdtek a munkának. Regények lapjain kutatták elődeiket, felolvasták egymásnak a legfontosabb részleteket, naplók, levelek utalásaiból rétegezték egymásra a misztikusok térképét, miközben szakadatlanul forogtak a lemezek. Holland legtöbbet Az altató szerekről című kis könyvet lapozgatta,1891-ből.

Most először örültek annak, hogy kevés idejük megy el alvásra. Kis fiolák, üvegcsék, forralók, szárított növényi és állati részek töltötték meg a lakást, ellepték az asztalokat és a zongora fényes fedelét. Volt ott „Novemberi napfény” feliratú üvegcse, gondosan ledugaszolva „Zsúfolt villamosszag”, „Örömkönny” és így tovább. Tinktúrák, főzetek, párlatok készültek a nap minden órájában, a lemezjátszón keringő, jazz, szonáta, ragtime. Esős napokon Zelma Wagnert tett fel, kicsit felcsavarta a hangerőt.
A szomszédoknak, mondta, megőrülnek tőle.
Én is megőrülök, mondta Holland.

Idejük egy része mintagyűjtéssel telt, szükség volt például Zelma kilégzett levegőjére, amikor végre aludt egy keveset, könnyeire, amikor sírt a kialvatlanságtól, a rémálom utáni verejtékére, a reggeli, délutáni, éjszakai élvezések nedveire. Készítményeiket magukon tesztelték, így sok mindenre találtak véletlenül orvosságot. Egyelőre csak az álmatlanságra nem.

Egyik ősszel, amikor három napja csendesen, de szakadatlanul esett az eső és az egész város félálomban ténfergett, Zelma kinyitotta az erkélyajtót, hogy kiszellőztessen, besétált rajta a két fekete kutya. Holland is látta őket, ez Zelmát némiképp megnyugtatta. A kutyák hangtalanul mozogtak a lakásban, egyetlen vakkantás vagy nyüszítés nélkül vonultak át a hallon és a bejárati ajtóhoz ültek. Kinyitották nekik az ajtót, de azok nem mozdultak, csak akkor, amikor biztosak voltak benne, hogy a két ember megértette, azt akarják, hogy kövessék őket. A pincéhez mentek. A lakás alatti nagy, boltíves teremről Zelma már szinte meg is feledkezett. Gyerekkorában vihettek le oda utoljára néhány holmit, egy rossz állólámpát, és talán pár könyvet egy dobozban.

A régi házak pincéi olyanok, mint a röntgenképek, szoros kapcsolatban állnak a fölöttük rétegződő élettel. Itt rendezkedtek hát be a további kísérletekhez.

Lassan terjedni kezdett a hírük, mint egy fertőző betegség. Eleinte csak az utcából, azután a város minden pontjáról érkeztek az égő szemű álmatlanok. Anyák, férjek, hajléktalanok, biztosítási ügynökök, írók, orvosok, boltosok, egyszóval mindenféle ember, mind ugyanazzal az egyszerre lemondó és bizakodó homályos fénnyel a homlokán. Annyiféle figura fordult meg náluk, hogy idővel már semmin nem lepődtek meg. Csak egy alkalommal nevettek fel hangosan, amikor egy szakállas fickó Aureliano Buendíaként mutatkozott be. Pincéjük, az inszomniások kísérleti óvóhelye minden éjjel megtelt.

„Éjjel fél háromkor megyek le először a pincébe. A testek lassan mintha az én képzeletemre formálódnának. Holland ilyenkor egy emelettel a fejem fölött éppen két szép ujja – a mutató és a hüvelyk – közé fogja a pipettát, és belecseppent egy fiolába a seszínű folyadékból pontosan tizenkilenc cseppet. Hosszas kísérletek eredménye ez a szám.

Tiszteletem jeléül mindig mezítláb érkezem. Kétoldalt a falakra merőlegesen állnak az ágyak, és én minden éjjel elhaladok közöttük a hosszú boltív alatt, pontosan középen. A talpam nem is éri a földet. A fejem fölött a falon kívül futó villanyvezeték derengő fényű, rácsos lámpákat köt össze - a magányosság rácsa jut eszembe róluk mindig. Olvastam valahol, hogy a művészhez minden csak azon, keresztül jut el. Nem emlékszem másra abból a könyvből, de ez a kép megkapott, úgy gondoltam, tudom, mit jelent. A magányosság rácsa. Néha arra gondolok, hogy én is művész vagyok. Mégiscsak az lettem, ha nem is úgy, ahogy anyám akarta. Az álomtalanság művésze.

A pincében hallom a többszólamú, egyenletes légvételeket. Fekszenek, mint a gyermekek, az arcaik fényfoltok. A takarók alól itt-ott tisztára mosott talpak kandikálnak ki. Az első percekben még én vezénylem őket, de mire végigérek, óhatatlanul kihallok közülük egyet, egyetlen fals hangot, ami aztán alattomosan keresztülszivárog mindenen, és én képtelen vagyok egyben tartani az álmodók hamróniáját. Hiba csúszik a kísérletbe, disszonáns tudatállapotok hullámzanak fel, van, aki azonnal felébred és néha van, aki soha többé. Holland hét éve tanít rá, hogyan kell az ilyesmit elkerülni. Először is, ne hunyd le a szemed, mondta az első alkalommal. Ha lehunyod, azzal máris kinyitsz egy ajtót, sőt félig be is lépsz rajta, úgyhogy amint érzed, hogy erősödik az az egy, kezdd keresni a sajátodat. Abban kell megkapaszkodnod, mondta, és itt el is akadtunk. Minden éjjel elkapnak. Minden éjjel úgy jövök, hogy talán ma nem.

Hónapokig gyakoroltunk, mire rájöttem, hogy az a végzetes tónus, amit úgy gyűlölök, az enyém.”

Így folynak hát a kísérletek a mai napig, a város egyik háza alatt, a csatornák, csövek, alaprajzok sokdimenziós útvesztőjében, ahová előbb vagy utóbb minden álmatlan odatalál.

„A gyógyszer tehát még nincs meg – írta Zelma nemrég a doktornak –, de folytatjuk a kutatást, mert végre tudjuk, mit keresünk: az alvás, a halál és az orgazmus közös pillanatát: a tökéletes felejtést. Habár mostanában... néha arra gondolok, hogy talán az ébredéssel kéne kezdeni. Majd meglátjuk.